Halihó mindenki!

Üdv újra itt. A napokban egy meghatározó veszteség ért. A cím mindent elárul, nem is kell ennél többet mondanom. 

Sokan vannak a világon akik pont a mai napon, talán ebben a percben mondják ki a legvégső és visszafordíthatatlanul valódi szavakat. Mindig fájdalmas és csöppet sem könnyű, főleg azoknak akik még éreznek valamit a másik iránt (itt nem feltétlen a gyűlöletre gondolok ^^). Annak a személynek mindig nehezebb lesz. De ha vége, valami nem volt rendben. A harmónia már nem volt meg, egymásra untak a felek vagy éppen a különbözőség éleződött ki ami eleinte működött, de az idő múlásával ezt nem lehet elkerülni. 

Sokan vannak akik nem akarnak kapcsolatot. Lehet, hogy félnek, vagy csupán csak jól érzik magukat úgy, ahogy vannak. Nem kötődni senkihez. Ez nagy szó. Kötődni. Valakihez vagy valamihez, de inkább az előbbi. Két ember közötti kötelék és milyen hamis, hogy soha nem fásulhat meg. Mert megtörténhet és meg is fog. Ez is egy olyan dolog ami elkerülhetetlen, de akinek egyszer kellettél annak mindig is fogsz. Csak már nem mondja, nem érzi telljesen úgy, vagy egyáltalán nem. De mindig ott leszel, egy dalban, egy hangban, illatban, érintésben, szavakban. Akaratlanul is eszébe jutsz majd. Egy felesleges reflexként hat majd rá. Ahogy rád is. Akik között szerelem alakult ki, áldoztak a másikra időt, energiát fektettek be és áldozatokat hoztak érte. Nos, biztos lehetsz benne, hogy emlékezni fog. Teljesen sosem tűnsz majd el az életéből. Én is így vagyok ezzel. Mindig emlékezni fogok rá, ha bár már túl vagyok a zuhanás részén és már majdnem kint vagyok a gödörből. Még is, eszembe jut, még spontán is, hogy miket mondott, tett, a hangja sajátossága, a szeme és hogy külsőre mennyire is hasonlítottunk. Testvérek lehettünk volna. Még most is így érzem. Sok mindent mond olyankor  az ember amikor szerelmes. Amit akkor komolyan gondol és utána hazugságnak tűnik az egész. Nem így van. Én is mondtam dolgokat, amit komolyan gondoltam akkor, megígértem sok mindent (bár én az vagyok aki be is tartja, mert akkor is tudtam, hogy szikla szilárd amit mondok). Az érzés elmúlik. Amit gyerekkorunkban komolyan gondoltunk, azok mára már ugyan úgy megváltoztak. Hányszor mondtuk, hogy űrhajós leszek vagy pilóta? Mára már nem így gondolkodunk. Igaz, ezek nem a legjobb példák, mivel akkor még máshogy gondolkodik az ember. De a szerelem érzése is ilyen. Becsukja a szemünket a pulzus 220-szal ver és mások szavát nem halljuk, a lüktető vér az ami gátolja ezt (képletesen szolva). Elhisszük, mert el akarjuk hinni, hogy az a boldogság örökké tart. Ezt akarjuk. Boldogok akarunk lenni. Nem akarunk több fájdalmat, csak jót. Viszont ez élet rettentő mostoha és nem azt adja amit szeretnénk. Főleg ekkora kéréssel nem lehetünk felé. 

Hogy feldobjam azokat akik éppen ezzel a bánattal kűzdenek. Üzenem, hogy kitartás! Mindig jönnek újak. Ha ennek vége lett, nem azt jelenti, hogy nem lesz más, hanem azt, hogy az élet ennél jobbat tartogat. 

xo, Vanessa