Halihó mindenki!

Ma egy történetet osztok meg veletek, amit egy szuszra írtam meg nem is olyan régen. A célja az volt a történet egyhuzamra való megírásának, hogy teszteljem magam. Mindél kevesebb hibát akartam elvéteni és csak szavakat kicserélni, ha esetleg valami nem tetszik. Nos, nem tudom, hogy sikerült, de ezt majd ti eldöntitek. Ez az én karácsonyi ajándékom nektek. Boldog karácsonyt :)

...És én csak ültem ott. Hallgattam az előtérből kiszűrődő hangokat. Mindenki nevetett, igazán. Nekem is jól esett hallani mások örömét. A poénokat, amik akkor elhangzottak. Történetekról is szó esett. Némelyik fájdalmas volt, de az is mára már megszépült és mosolyt csalt az átéló és a hallgató számára is. Én bent ültem a szobámban és magam elé néztem. Nem siettem sehová. Nem is akartam. Kényelmes és nyugodt volt ott lenni az asztalom előtt  és kitekinteni a félig lehúzott redönyű és függönnyel eltakart ablakot. Hátradőltem a székemben, a lábamat hanyagul felhúztva fontam össze karjaimat magam előtt és gondolkoztam. Nem akartam, még is előtörtek a szomorú emlékek. Magányomban sokszor tűnt elő, főleg az utóbbi hónapokban. Nem éreztem telljesnek magam a sok fájdalomtól ami engem ért. De ó, ne higgyétek, hogy ez önsajnáltatás! Véget vethettem volna aszenvedésemnek. Elég erős voltam ahhoz. Csupán azért nem tettem, mert a fájdalom attól jött, akit a legjobban szerettem. Ezzel sok mindent elárultam. Ostobaság volt annyira szeretni embert, mint ahogy én tettem. Még is abba a hibába estem, hogy mindent elkövettem a boldogságáért. Még ha a sajátomat fel is áldoztam ezzel. De hát ez az igazi szeretet. Akit igazán méltónak tartok rá. Tőlem megérdemelte a legjobbat. Ő jól tudta, hogy az életemet adtam volna érte. Sokszor mondtam neki. Ő viszont nem. Ki kellett találnom sokszor, mit gondol. Ez nyomasztott, de még is kíváncsisággal töltött el. Azt hiszem itt hibáztam. Túlságosan belemélyedtem a jellemébe, ezzel mást kicsit figyelmen kívül hagyva. Érdekelt. Kerestem és bántott, hogy ő engem már nem. Tudat alatt is többet tettem ezért. Nem szabadott volna. Így az ember elkényelmesedik és természetesnek veszi a tetteket. Valamit valamiért. Ez az amit nem sikerült teljesen betartanom. Túlságosan is beleástam magam a jellemébe. Tetszett, hogy megérinthettem a lelkét. Értettem úgy, ahogy más nem. 

A gondolat menetemet egy, az arcomon legördülő könnycsepp szakította meg. Feleszméltem, hogy túl sokat töltöttem az emlékek páholyában, ahol a kedvenc előadásomat adták. A címe: Te, Én és az örökkévalóság. Rólunk szólt és mindig ezt játszották. Már-már beköltöztem oda, de egy erős és határozott mozdulattal kirántottam magam a szí}ház ajtaján. Vissza a valóságba. Éreztem, ahogy a vér lüktet a füleimben. Ránéztem az órára. 22:18. Fél órát töltöttem az emlékeim között, holott egy percnek tűnt csupán. A poharam, amit magammal hoztam be, még mindig félig telt állapotban állt az asztalomon. Egy mozdulattal leöblítettem vele égő torkomat, majd elindultam ki a szobámból, követve a vidám hangokat, hogy én is részese lehessek végre egy új csodának...

xo, Vanessa